Hűség, Bátorság,Kitartás!
A vörös "Sátán rémtettei" 2. rész
A II. Világháború lágerorvosai
II. rész (1 rész ITT.)
"SS" Orvosok a „nevesebbek” közül
Carl Clauberg, 1898-1957
SS orvos és dandártábornok.
Kezdetben, az auschwitzi táborban, majd később Ravensbrückben folytatott sterilizációs kísérletezéseket. Heinrich Himmler engedélye tette lehetővé számára, e tevékenységet. A táborban lévő asszonyok sok esetben önként jelentkeztek a műtétre, hogy elkerüljék a nem kívánt terhességeket, vagy éppen a kezdeti stádiumban lévő magzatuk elvételét, hogy ne a tábori szűkös körülmények között kelljen szülniük. A pácienseknek, vitamininjekciókkal együtt adta be a meddőséget, előállító szert. Rosszindulatúan, de mégis bizonyságot állítva ez egyik izraelita beállítottságú weblap a következőket írja erről: „...A túlélők közül a legtöbben évekkel később tudták meg, hogy az SS-orvos által "vitamininjekciónak" nevezett szerek okozták meddőségüket…”. Vagyis sikeres volt a védekezésük a nem vállalt terhesség ellen. Clauberg, szovjet fogságba esett. Az ottani eredménytelen kihallgatások után 1956 – ban visszatért Németországba, ahol már egy megalázott nép, befolyásolt törvényhozása ismét bíróság elé cibálta. A börtönben eltöltött időszak kihallgatásai, ismét eredménytelenek maradtak, nem sikerült elítélendő tényeket ellene felhozni, így nem is történhetett más, minthogy meghalt a börtönben, mert élve nem távozhatott. A kérdés csak az hogyan, és miért? (Szálka: A meddőség előidézését Carl Clauberg munkásságában a holocaustot emlegetők gyakran felhánytorgatják írásaikban. Vajon, mennyivel különb akkor az a politikai vezetés, aki meghozta az úgynevezett abortusztörvényt? Ők miért emberségesebbek? Az élő magzatok meggyilkolását törvényesítették a XXI. században!)
Hans Münch, 1911- ?
SS orvos
A háború második szakaszában, 1943-ban került Auschwitzba, ahol a Higiéniai Intézetben dolgozott. Higiéniai Intézet??? Igen! A kísérletek azon folytak, hogy tudnák a tábor lakóit minél jobban ellátni, hogyan tudjanak minél kedvezőbb, tisztább körülményeket teremteni a hastífuszban és egyéb járványos megbetegedésben szenvedőknek. Kézenfekvő, hogy így lehetett, mert mint a bevezetőben is említettem a cél az életben tartás és nem a pusztítás volt. Olyannyira sikerült ezt bebizonyítani, hogy a bíróság kénytelen volt felmenteni Őt a vádak alól. De vajon kinek ált érdekében eltüntetni a nyilvánosság elől Hans Münch –t örökre ?! A felmentés után ugyanis többé nem látta őt senki!
Sigmund Rascher, 1909 február 12. München -1945 április 26. Dachau
SS orvos, százados (Hauptsturmfuehrer)
Egyik legkülönösebb és legsajnálatosabb eset az övé. Dachaui táborban dolgozott és azon kísérletezett, hogy a magas légköri viszonyok, milyen anatómiai hatással vannak a szervezetre. Ezen kívül az animális hő hasznosításával is foglalkozott a fagyasztási kísérletek mellett, de ez másodrangú feladat volt számára. Himmler mégis kiemelkedően foglalkozott a témával. Erről a következő levélrészlet tanúsk
odik, amit Raschernek írt 1942. október 24 -én: „…A tengeri veszélybe jutottak felmelegítésére, akiket csónakokba vagy kisebb hajókra vettek fel, ahol nincs lehetõség a lehûlt embereknek forró fürdõt készíteni, a legalkalmasabbnak olyan takarókat tartok, amelyek bélésébe melegítõbetétet vagy valami hasonlót varrnak be. …. Ez olyan anyagból áll, amely víz hozzáadásával 70-80° meleget fejleszt és ezt a meleget órák hosszat megtartja. Igen kíváncsi vagyok az animális hõvel folytatott kísérletekre. Én magam feltételezem, hogy ezek a kísérletek esetleg a legjobb és legtartósabb eredményt hozzák. Persze, meglehet, hogy csalódom…” (Amint látjuk, itt szó sincs németkatonákról, hanem humánusan a „tengeri veszélybe jutottak felmelegítésére ”, tehát az ellenségre is vonatkoztatja szavait.
Sigmund Raschernak a pilóták magas légkörön történő életben maradásának, kedvező feltételeinek kialakítása volt az elsőrendű feladata, amit laboratóriumi keretek között kellett megvalósítania. Sajnálatos módon egy emberséges cselekedetéért kellett meghalnia. Miután kiderült, hogy nem saját gyermekét neveli, ezért egy SS bíróság döntése értelmében, Dachauban kivégezték.
Heinz Thilo, 1911-1945
SS-orvos, főhadnagy
Egy orvos, tényleges orvosi feladatok nélkül, mondhatnánk az 1942 – 1944 között Auschwitzban dolgozó Heinz Thiloról. A leglényegesebb feladata az volt, hogy az újonnan érkező, ránézésre megállapítható beteg, gyenge, idős embereket elválassza a munkaképesektől. Emlékezetes megállapítása fenn maradt az utókorra: „anus mundi Auschwitz” azaz; „Auschwitz a világ végbélnyílása”. Ennél nagyobb bűnt nem nagyon tudtak volna rá felróni, így hát neki hasonlóan Carl Clauberghez, a „váratlan” halál jutott osztályrészül.
Dr.Nyiszli Miklós 1901. júnuis 17. Szilágysomlyó – 1956. május 5. (szívinfarktus)
Patológus (boncolóorvos)
Igazság szerint vele nem kívántam foglalkozni, de végül is úgy döntöttem, hogy mivel saját maga és az „érdekeltek” is számon tartják őt, mégis leírom a történetét. Bizonyára senki sem tudná, hogy egyáltalán létezett, ha nem írt volna egy könyvet: „Mengele boncolóorvosa voltam” címmel, hogy felhívja magára – egyébként jelentéktelen feladatára - a figyelmet. Így hát fogta és megírta a több forrás alapján is félrevezetőnek, ellentmondásosnak ítélt könyvét. A kiadvány a mai megközelítés alapján a „mosom kezeimet” látszatát nyújtja. Mindenki hibás, …és kényszerből tettem…. az adott körülményekben mást nem tehettem… szemtanúja voltam…stb. kifogások, magyarázatok halmaza. De, lássuk ki is volt ő valójában, honnan származott és akkor megértjük a „mosakodó könyv” fércmunkáját.
Nagyváradi magyar zsidó orvos, akit 1944. május végén deportáltak 15 éves lányával és feleségével együtt az Auschwitz - Birkenauba. A táborban egy másik magyar zsidó orvossal Dr.Görög Dénessel végezte a boncolási feladatokat, aki szintén családjával volt a láger lakója. A birkenaui Sonderkommando 1944. október 7 – i felkelését túlélte. Ezután Bergen-Belsenbe került, és ott 1945. januárjában, „…névtelenül sikerült elvegyülnie a foglyok között…”! (És legyen valaki, aki ezt elhiszi!) Ha orvosként tevékenykedik, az egyszerű tábori emberek biztos, hogy kivetik maguk közül. Ha meg nem orvos, akkor miért írja könyvében a Sonderkommandó leverése után „…Mi orvosok is ott feküdtünk bajtársainkkal, a gépfegyverek előtt…”. Most bajtárs, fogva tartó náci, vagy „meghurcolt”?!
Bergen-Belsen után Plaszowo, és Mauthausen (itt kapott idegösszeomlást Görög Dénes, és innentől kettévált az útjuk), majd Melk és az ebenseei koncentrációs tábor következett, ahol végül az amerikaiak kiszabadítják.
Az általa írt „Mengele boncolóorvosa voltam” című könyvben zsidók megsemmisítéséről ír számadatokat, az általa megfigyeltek szerint. Ha Dr. Nyiszli Miklós által közölt adatok megfelelnének a valóságnak, akkor csak ebben az egy táborban Auschwitz – Birkenauba 45 millió embert pusztítottak volna el azok a fránya nácik. Paul Rassinier ezekről, a számításokról írt egy levelet Nyiszlinek. A levélválaszában ennyi állt: 2 500 000. Minden kommentár nélkül (kultúra one!). Ami ugyan jóval kevesebb már a 45 milliónál, de ennek ugyanannyi köze van a valósághoz, mint a 45 milliónak. Maradjunk abban, ez egy újabb Grimm mese a boszorkány kemencéjéről.
Összegezve elmondható, hogy a legnevesebb láger orvosok – a kapituláció közeledtével-, némely esetben követhettek el orvoshoz méltatlan cselekedeteket, de ezt a háborús körülmények, a fokozottabb idegi terhelés, bizonytalanság, összezártság mind - mind előidézhették. Azt azonban leszögezhetjük, hogy a nürnbergi perek során egyikkőjükre sem tudtak egyértelműen rábizonyítani olyan cselekményeket, mely halálos ítéletet vont volna maga után. Ennek következtében a bosszúállás dávidi karmai, börtönbeli halálok, ismeretlen körülmények között történő elhalálozás és eltűnések képében jelentkezett, mert „vért” kellett látniuk a győzőknek!
Olvasóimnak bizonyára feltűnt, hogy Josef Mengele nincs az orvosok között. Nem véletlen. A „halál angyalá” – nak nevezett orvosról önálló cikket kívánok rövidesen megjelentetni.
Budapest,2011-12-9/Szálka
TeoR
Források: debog, Metepédia, Szittyakürt
Kitörés napja, a Becsület napja
Halálkatlan: Budapest
1945. február 11. – február 13.
Az 1945. február 11 - i KITÖRÉS – ről, már sokan, sokféleképpen írtak. Én, most a történelmi előzmények áttekintésével és az események utóéletével tárom az olvasóim elé a megtörtént eseményeket.
Előzmények:
Szovjetunió hordái 1944 szeptemberére elérték Magyarország határát. Mondhatni könnyedén jutottak idáig, hiszen előzőleg augusztus 23 – án a Románok elárulták szövetségeseiket, köztük hazánkat is. A magyar és német katonák önfeláldozóan harcoltak a többszörös túlerővel szemben.
Eközben Horthy Miklós Kormányzó - erkölcstelen módon – a hazájukért vérüket ontó honvédek háta mögött a Magyar Királyság elpusztítására törő ellenséggel kívánt fegyverszünetet kötni, és harc nélkül beengedni az országba. Arra is hajlandóságot mutatott, hogy lefegyverezze szövetségeseit, és hadat üzenjen Németországnak.
Azonban a többség nyomására erre nem került sor, győzött a józanész; Szálasi Ferencet bízta meg ideiglenesen a miniszterelnöki teendőkkel, akit később 1944. november 11 – én Nemzetvezetőnek választott az országgyűlés. A hadsereg szinte egy emberként állt ki Szálasi és a további harc mellett.
A vörös horda az országot végigdúlva és rabolva, október végére ért Budapest alá. A német – magyar csapatok elszántak voltak mindenre. Tudták, ha itt nem állítják meg a vörös mételyt,
akkor Európa nagy része hosszú időkre megfertőződik és a Szovjet elnyomás alá, kerül.
Budapest ostroma a II. Világháború leghosszabb és legnagyobb véráldozatot követelő város
troma volt. Az első szovjet támadás és a kitörés között 102 nap telt el. A győzelembe való hit, az élni akarás és a civil lakósság elszánt támogatása tette lehetővé ezt a hihetetlen kitartást!
Sztálin 1944. október 29 – én kiadta a parancsot Budapest ostromára. Malinovszkij és Tolbuhin parancsnoksága alatt a 2. és 3. Ukrán front csapatai 1944 decemberére körbezárták a fővárost, és páratlan kegyetlenséggel saját alakulatainak sokszor értelmetlen feláldozásával, megkezdték az öldöklést. A többszörös túlerőben lévő vörös hiénák hiába tervezték november 7. – re, majd december negyedik hetére Budapest bevételét, ezt a vállvetve harcoló hős magyar és német katonák meghiúsították.
Az ostrom hevessége a Sztálingrádi ütközethez hasonlítható, de ott a civil lakósságot evakuálták, ellenben itt, nagyrészük hősökhöz méltóan részt vett a védelmi harcokban.
Kiemelkedő bátorsággal küzdöttek a német katonák Pest védelmében August Schmidhuber tábornok és Helmut Dörner ezredes vezénylete alatt, valamint elszántságukról tettek tanúbizonyságot Baka Barnabás őrnagy rohamtüzér osztálya és nem utolsósorban a Vannay különítmény, Hungarista harccsoportok, nők, és gyermekek.
A védelmet kitűnően szervezte meg Karl – Pfeffer Wildenbruch Obergruppenführer és Hindy 
Iván vezérezredes. A hét – nyolcszoros túlerővel támadó vörösök nyomására a védősereg száma jelentősen csökkent és ezért Pest területeit 1945. január 18 – án fel kellett adni, és Budára kellett összpontosítani a védelmi erőket.
A németek által küldött felmentő hadműveletek, köztük a legjelentősebb IV. SS páncélos hadtest Herbert Otto Gille Oberstgruppenführer vezetésével, és Ney Károly Hungarista különítménye bevonásával sorozatos kudarcot vallottak. Bár mélyen behatoltak a vörös katlanba, de a páncélosoknak üzemanyaghiánya miatt vissza kellet vonulniuk.
1945. február 10 – re élelmet már nemigen lehetett fellelni a védett várhegyen, vízellátás a minimálisra csökkent és a lőszerkészlet is jelentősen megcsappant. A körülzárt csapatok választhattak a megadás és a kitörés között. Ha megadják magukat, valószínű, harc nélkül lekaszabolják őket, esetleg valahogy haza kerülnek, hiszen a vörösök elsősorban az „SS” katonákra fenték a fogukat. Ha kitörnek – a kimerült, éhező katonáknak -, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot – minden nehézfegyverzet és fedezet nélkül, párszáz darab lőszerrel -, amit a vérengző támadóknak 50 nap alatt sikerült.
Ők a nehezebb, a katonai esküjükhöz méltó, kilátástalanabbat választották, mert nem tehették le a fegyvert egy olyan hatalom előtt melynél kegyetlenebb, brutálisabb még soha nem fordult elő a történelemben. Szigetvár hőseihez hasonlóan a megadás helyett, a hősi halált választották!
Kitörés: 1945. február 11.
Megkezdődött a kitörésre való felkészülés. A védelemben kiemelkedően harcolóknak Sigmund Laudist kiosztotta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét és több vitézi érmet, majd megrongálták a hátrahagyandó nehé
zfegyvereket. Felszerelték magukat kézigránátokkal, amiből még elegendő mennyiség volt a birtokukban.
Karl Pfeffer – Wildenbruch elszánja magát a kitörésre és 17 óra 50 perckor az ostromzáron kívül állomásozóknak, rádióján jelenti:
„Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utólsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11 – én sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor – Máriahalom térségében”,
majd ugyan ezen a napon háromnegyed nyolckor kiadta a parancsot a kitörésre.
20.00 órakor megkezdődött a kitörés. A 43 900 katonából 23 900 német (ebből 9 600 sebesült), 20 000 magyar (ebből 9 000 sebesült). A magyar Harcosok, hazafiak között ott voltak Vannay László – volt Rongyos Gárda egyik létrehozója – és többségében 15 – 18 éves önkéntesei, valamint a volt „rongyos bajtárs” Gyulai – Molnár Ferenc, valamint Prónay Pál Lajtabánság egyik kikiáltója és a Rongyos Gárda megalapítója, aki ekkor már 70 éves volt! A „Vannay légiót” Nyisztor Zoltán alezredes vezette. A Vannay különítmény és hungaristái voltak a legrugalmasabbak, és 
leghatékonyabbak, így Ők szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált. A közel 680 önkéntes fiatalból a kitörésre már csak 120 – an voltak az élők sorában.
A tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre az akciót. Első lépcsőben a 13. páncélos hadosztály és a 8. SS hadosztály maradékai, másodszor a 22. SS lovashadosztály, a páncélgránátos hadosztály maradékai és a magyar egységek, és végül a járóképes sérültek, betegek. A főparancsnok a vezérkarral és 500 SS katonával az Ördögárkon keresztül próbálkozott a kitöréssel.
A vörös pribékek azonban számítottak a kitörésre, sőt valószínű, hogy a hadművelet főbb irányvonalait elárulták. Háromöves védelmi gyűrű fogadta a kitörő hősöket, mely közel 30 – 40 km mélységű volt és azt majdnem félmillió vörös fenevad alkotta. A Széll 
Kálmán téren (ma: már ismét ezt a neve, az egyszer volt Moszkva –térnek), a házak tetején elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet nyitottak a nyugati irányba kitörőkre. Az Olasz fasoron (ma: Szilágyi Erzsébet fasor), a Szent János kórháznál beásott T – 34 esek borzalmas vérfürdőt, rendeztek. A Délnyugati védelmi gyűrűn ehhez képest „könnyen” ment az áttörés, igaz erre nem volt tervezve kitörési útvonal, így arról – ha árulás történt -, erre nem is számíthattak a vérengző vörös fenevadak. Helmut Wolff alezredes miután látta az Olasz fasor veszélyeit, akkor vezette erre katonáit. Más csapatok a fogaskerekű vonalán próbáltak kijutni a bestiális ellenség pergőtüzéből, kevés sikerrel (ma, ezen a részen nagyon sok tömegsírral találkozhatunk).
Az Ördögárokban haladó vezérkarnak is nehéz dolga volt, hiszen az árok vize megduzzadt a sok bepréselődött embertől és a szovjetek is erős tűz alatt tartották őket, így rákényszerültek az irányváltoztatásra. Végül Wildenbruchot egy budai villában ejtették fogságba a lövegekkel és páncéltörőkkel felszerelt vörös kutyák, míg Hindy a várban esett fogságba, bizonytalan a sorsa. Elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkosságot követett el: Schmidhuber tábornok, August Zehender, és Rumohr 
hadosztályparancsnokok. Kútvölgy közelében elesett Vannay László önkéntes rohamzászlóalj parancsnok és Prónay Pál a legendás Rongyos Gárda egyik parancsnoka. Ursdau Lindena (mai Körszálló-nál kapcsolódott a harcokba) sérülten esett fogságba.
A hatalmas veszteségek ellenére Buda határát február 12 – re, mintegy 16 000 fő érte el, akik kisebb csoportokban próbálták elérni a frontvonalat. Rendkívüli nehéz volt átverekedniük magukat a megerősített szovjet csapatokon, sőt a Budapestet ostromlók is megfordultak és üldözőbe vették Őket. A földön a T – 34 páncélosokkal és az üldözőikkel, a légtérben rájuk vadászó csatarepülőkkel kellet megvívniuk.
1945. február 13 – án még mindig heves harcok folytak a Budai hegyekben. Végül a Zsámbék – Mány környékén húzódó német – magyar vonalakat csak 740 német és 45 magyar katona érte el.
A kitörés során kb. 40 000 – 43 000 ezer katona, önkéntes, nő és gyermek halt hősi halált.
A súlyos sebesültek és néhányezer ember el sem indult, illetve szép számmal akadtak olyanok is, akikhez a kitörési parancs nem is jutott el. Mindezekkel együtt a vörös horda összesen 20 000* foglyot ejtett a harcok során.
Budapest védelmében és a kitörésben az alábbi alakulatok vettek részt: Magyar Királyi Honvédség, Wermacht, Waffen SS, Magyar Királyi Csendőrség, Hungarista csoportok, Nyilas pártszolgálatosok, különböző önkéntes riadózászlóaljak és nem utolsósorban fegyveres civilek.
Utóélet:
A harcokban elesett Budapesten őrjöngtek a „győztes” fenevadak. Elkezdődött a féktelen szabadrablás. Vandál módon erőszakolták meg a lányokat, asszonyokat, és fosztották ki az elgyötört éhező lakósságot. Törtek, zúztak, raboltak fosztogattak és gyilkoltak. A hadikórházakban magatehetetlenül fekvő betegeket, sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. A Budavári Palotában lévő hadikórházat felgyújtották, az alagútban lévő hadikórház betegeit pedig elevenen, lángszóróval égették el, vagy egyszerűen benzineshordót gurítottak közéjük és kézigránáttal felrobbantották azt! Volt arra is példa, hogy a sebesülteket lánctalpasokkal taposták halálra. Villamoskalauzokat, postásokat mészároltak le, mert nyilasoknak nézték őket. Minden nőt legyen az gyermek, vagy idős megerőszakoltak, testi – lelki nyomorékká tettek!
Hindy Iván erről így alkotta meg véleményét: „ A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot és mindenek előtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette.”
És a Szaba
dság téren még mindig áll a „Szovjet Hősi emlékmű” csúcsán a vörös csillaggal. E bestiális kegyetlenség tudatában egyesek, még mindig „felszabadulásnak” nevezik és ünneplik Budapest elestét! A cionbolsevistavezetők (’sic) a mai napig rendőrökkel védik a gyalázat és meggyaláztatás obeliszkjét.
1997. februárjában 52 évvel az események után emlékezett meg erről a becses napról nyilvánosan, először a Magyar Nemzeti Arcvonal, megrendezve a Becsület napja emlékmenetet. Pár év tiltás után 2003 -ban a Vér és Becsület, majd betiltása után a Pax Hungarica mozgalom vette át a megemlékezés „vándorbotját”.
A kitörés napja mára már a „Becsület napja”, az önfeláldozás szimbóluma azoknak az embereknek a szemében, akik még hisznek egy szebb, boldogabb, erkölcsösebb világban és a Magyar Nemzet feltámadásában!
Isten segedelmével úgy legyen!
Kitartunk!
2011. december 28. /Szálka ITT is olvashat a Kitörés napjáról
(TeoR)
* A vártnál hosszabb ideig tartó harcokra a Szovjet vezetés, magyarázatot várt a vörös horda parancsnokaitól. „Nagy létszámú védősereg” – gel történő kifogás miatt sok hadifoglyot követeltek, ezért mindenkit összeszedtek, aki élt és mozgott. Civilt, öreget, nyomorékot csak a darabszámot nézték! Így alakult ki a 20 000 hadifogoly!
A II. Világháború lágerorvosai
I. rész
SS orvosok és zsidó közreműködőik
A II. világháború lágerorvosairól annyi rosszat írtak a holocaust „fényében tündöklők” , hogy arra gondoltam utánanézek, mi közelít leginkább a valósághoz, mert ha valakikről többségében - vagy csak, - hazugságot írnak, akkor bizonyára olyasmiről kívánják a közvéleményt meggyőzni, amivel ők maguk sincsenek tisztában igazán, illetve a „megrendelőik” ezt várják tőlük. Mivel az írott média (is) többségében a fent említett „volt üldözöttek” utódai kezében van, így az írások valóságalapját is ekképpen kell kezelnünk. Így hát sok – sok anyagot igyekezvén átolvasni, a sorok közt láttam megbújni a lényeget.
Az úgynevezett koncentrációs táborok, lágerek, munkatáborok – ahogy tetszik -, elhíresült orvosaira a háború után, kevés olyan tettet tudtak rábizonyítani, amiért elítélhették volna őket Nürnbergben. Ezzel 
természetesen nem akarom felmenteni az olyan esetek alól az orvosokat, amelyeket tévedésből, vagy véletlenül elkövettek a kísérletezéseik során.
Gondoljunk csak arra, hogy napjainkban, amikor már jóval fejlettebb az orvostudomány, naponta hány és hány „orvosi műhiba” történik, amit aztán egy, ejnye – ejnye és szigorútekintettel elintéz az orvosi etika.
Kísérletezésre, ott ahol ennyi ember össze van zárva, feltétlenül szükség volt, mivel mindig új és újabb problémával találták magukat szemben amit, minél előbb meg kellett oldaniuk a tábor lakóinak élete védelmében, s itt gondolok nem csak a deportáltakra, hanem a tábor személyzetére is. Figyelembe kell venni, azonban azt, és mentségükre legyen mondva, hogy háborús időben, gyenge ellátás mellett végezték a tevékenységüket. Nem volt elég gyógyszer, kötszer, műtős segédeszköz, és sok esetben világításuk csak gyertyafény volt. Ellenük dolgoztak az alkalmazott szabotőr orvosok, akiket a fogva tartottak közül válogattak ki. Erről a Journal of Medical Ethics egyik számában Gershon Grunfeld, a Southern Illinois Egyetem orvosi fakultásának professzora így vélekedett: „…A dachaui hipothermia kísérletek adatait a mérésekért felelős rabok meghamisították…” . Természetesen ezzel azt idézték elő, hogy még tovább folytak a kísérletek, esetleg a fogva tartott társaik kárára, de úgy látszik ezzel a zsidó orvosok, nem törődtek! Nagyon kevesen voltak az orvosok a tábor lakóihoz képest, a foglyok közt pedig tombolt a különböző fertőző betegség és ennek következtében a halál. Nem véletlenül kellett a hajukat rövidre vágni, hiszen a tetvek voltak a fertőzések elsőszámú hordozói.
Egyes orvosok szemére azt vetették, hogy az embereken végzett kísérleteket fájdalomcsillapítás nélkül hajtották végre. Ez, egy jól bevált csúsztatás a maga nemében, mert egy nyílt seb kezeléséhez (ami a munkatáborokban gyakran előfordult) nem kell feltétlenül fájdalomcsillapító, éppen úgy, ahogy egy szálka kivételéhez s
em. Ugyanilyen félremagyarázás az „élőembereken” való kísérletezés fogalma ugyanis, műtét közben egy altatott páciens is élő ember. A felületes olvasó meg átsiklik ezen a kis „apróságon”, és elszörnyedve olvassa a leírtakat.
A háború vége felé bizony előfordulhattak, némely esetekben fájdalomcsillapítás nélküli beavatkozások, de vegyük figyelembe a következőket: az egészségügyi utánpótlások éppen azért nem érkeztek meg ezekbe, a táborokba, mert a „szövetséges” haderők előretörése, továbbá bombázásai, harci cselekményei késleltették ezen szállítmányok célba érkezését, így közvetve ők is felelősek a fájdalomcsillapítás nélküli beavatkozásokért, a táborban elpusztultakért. Ehhez hozzájárult még a víz és élelmiszer hiánya, amit szintén a fentiek idéztek elő.
Ha józanul közelítjük meg a kérdést – és visszatetsző módon, nem a jóvátétel kicsikarása lenne a cél valamint, visszaélve a holtak emlékével, élősködőként nem anyagi haszonhúzás lebegne egyesek szeme előtt -, meg kell állapítanunk, hogy az orvosok feladata a lágerekben a munkaerő egészségének a megőrzése volt. Azokat az embereket azért vitték oda, hogy dolgozzanak. Ellássák ruhával, cipővel, lőszerrel…stb., a háborúban harcoló katonákat. Tehát nem volt érdekük a - zsidók, partizánok, cigányok, bűnözők (akiknek többségéből összetevődött a létszám), – táborban lévők megsemmisítése, mert akkor saját katonáik pusztulását okozták volna a frontokon.
Ha ezeket, az embereket elakarták volna pusztítani, megtehették volna ott, ahol elfogták őket, nem kellet volna táborokba szállítani , pénzt, időt, fáradságot rájuk áldozni….
Akik ezeket, az orvosokat kritizálják, azt nem emlegetik, „…hogy az USA kormánya hasonló orvosi „kísérleteket”végeztetett a II. Világháború alatt. Amerikai katonai orvosok négereket, azokat tudta nélkül fertőztek meg szifilisszel (vérbaj –szerk.-), a nemi betegségek újfajta kezelésének vizsgálata keretében (vajon, miért éppen négereket? –szerk.). Az 1950 – es évek folyamán a CIA kórházi betegeken azok tudta, illetve beleegyezése nélkül végzett – LSD – vel, alváshiánnyal, a tömeges sokk terápiával és a megkísérelt agymosással kapcsolatos – pszichiátriai kísérleteket pénzelt.” Úgy látszik, ami a győztesek oldalán megengedett, a vesztesek oldalán elítélendő! (II.rész ITT!)
Budapest,2011-11-25./Szálka
TeoR
<<<1. rész 000000000A "Vörös Sátán" rémtettei 2. rész
A „General Steuben” és a „Goya” tragédiája.
Még két hét sem telt el a szörnyűséges tett a Wilhelm Gustlof kórházhajó elsüllyesztése után, amikor 1945. február 10 – én éjfél multával ismét Marinyeszko – a „tengeri szörny” nem éppen tartozott a flotta elitjei közé, korábban büntető táborba is ült – vezénylete alatt, ugyanaz a tengeralattjáró megtámadta a 17 500 tonnás „General Steuben” – t. Két torpedót lőtt ki az 5 000 menekültet szállító hajóra, melyet 7 perc alatt nyeltek el a tenger hullámai. Mindössze 500 túlélője maradt az újabb gaztettnek.
General Steuben
Közeledett a háború vége, már csak három hét volt hátra, hogy befejeződjön európai részen a háború, amikor 1945. április 16 – án bekövetkezett a „Goya” tragédiája. Amikor az 5 230 tonnás hajó, útnak indult Hela – ból Koppenhága irányába, 7 000 menekült és sebesült, mozgásképtelen katona volt a fedélzetén. A kegyetlen csapások ellenére a német hatóságok folytatták a menekítést. A Goya – val egyidőben öt másik hajó is elindult a Dán kikötő felé. A Stolpe – part mentén, a konvoj mozgását észlelte Konovalov kapitány az L – 3 – as tengeralattjáró parancsnoka. Április 16 – án 4 perccel éjfél után két torpedót lövetett ki a kórházhajóra, amelyek a hajó törzsét és derekát találták el. A Goya szinte azonnal kettétört. Az árbocok rázuhantak a fedélzeten összezsúfolódott menekültekre. A hajófeneket azonnal ellepte a víz. Pillanatnyi esély sem volt a menekülésre. Fájdalmas, gyötrelmes kiáltások hallatszottak minden felöl, melyet pillanatok alatt elnyeltek a tenger habjai. Alig 4 perc alatt vált sírjukká a hajón tartózkodóknak a tenger. A 7 000 emberből 183 – n élték túl a tömegmészárlást.
>>Alfred de Zayas amerikai történész így kommentálta az esetet: „A Goya tragédiája abban rejlett, hogy akkor történt, amikor a német fegyverletétel már a küszöbön volt…miért küldtek oly sok ezer menekültet a tengerfenékre?” – teszi fel a költői kérdést.<<
A háborús időkben nemzetközi egyezményekkel védték a katonai támadásoktól a kórházi hajókat, ennek ellenére a szovjet kormány kategorikusan, katonai célpontoknak tekintette azokat. A német kérést, hogy tartsa magát a nemzetközi joghoz a kórházi hajók mentességét illetően, ridegen elutasította: „…a szovjet kormány tudtul adja, hogy nem fogja elismerni és a Hágai egyezménynek megfelelően tiszteletben tartani a német kórházi hajókat.” Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a Balti – Tengeren a szovjet repülőgépek és tengeralattjárók 4 kórházi és 8 sebesülteket, szállító hajót elsüllyesztettek.
A fenti közlemény ismeretében főleg el kell ítélnünk a szovjetek gyilkos, elvetemült tetteit, mert előre megfontolt szándékkal gyilkolták le a civileket és a sebesült katonákat.
A „Wilhelm Gustloff”, a „General Steuben” és a „Goya” kórházhajók elsüllyesztésekor együttesen kb. 19 000 fő lelte halálát a tenger hullámiban. A súlyos veszteségek ellenére 1945. január és az 1945. május 8 – i fegyverletétel között több mint kétmillió embert sikerült biztonságos helyre evakuálni.
A „Wilhelm Gustloff”, a „General Steuben” , a „Goya” valamint sok más a civil lakosság mentésében résztvevő kisebb szállítóhajók elsüllyesztése kétségtelen, hogy háborús bűncselekménynek és emberiség elleni bűntettnek minősül. Vajon mikor kérnek bocsánatot az arra illetékesek az érintettektől? Mikor fognak jóvátételt fizetni a bűnös országok?
Nem felejtünk! Kitartunk!
Budapest, 2011. április 13./Szálka
(TeoR)
Forrásmunkák: Haditudósító-Dán János, Szittyakürt-Tudós-Takács János, Wikipédia,