A megtagadott hősök!

Töprengek; vajon mi indokolja azt, hogy a mindenkori magyar kormány (ebben élenjár a Fidesz), kézzel, lábbal tiltakozik a Becsület napi megemlékezésről, a Kitörés napjáról (1945. február 11. (-13), melyben több ezer magyar honvédet és civil áldozatot mészárolt le a „felszabadító” Vörös hadsereg.

„Neonáci” gyülekezés – hangoztatják úton-útfélen, és ezt szajkózzák az írott média bértollnokai is, alaptalanul. Budapest és a Budai vár hős védői azok a honvédek voltak, akiknek bajtársai a frontokon vérüket hullatták drága hazánkért.  Budapest ostromának védelmében ugyanazon nép és hőn szeretett nemzetünk fiai harcoltak, akik felesküdtek arra, hogy életük árán is megvédik hazánkat az ellenségtől. Ekkor a vörös horda volt az ellenségünk és esküjükhöz híven, honvédjeink többsége életét is adta a harcok során.

Az, hogy a német hadsereg oldalán tették mindezt, nem az ő bűnük. Ők voltak a szövetségeseink, akik vállvetve harcoltak egy olyan ország, olyan fővárosáért, melyhez vajmi kevés közük volt. A tisztesség, a bajtársi becsület kívánta úgy, hogy összefogjanak a vörös rém ellen. Nem az egyszerű német és magyar katona kell, hogy legyen a bűnbak azért, amibe a politika irányítói belerángatták a világot. Nekik az volt a feladatuk, hogy megvédjék Magyarországot és rajta keresztül egész Európát a bolsevizmustól - a népek rákfenéjétől-, s becsületükre legyen mondva, ezért ők mindent meg is tettek és a legdrágábbat, az életüket áldozták érte. Nem rajtuk múlott, hogy a kommunizmus gyötrelmei mégis rátelepedtek, főleg Európa keleti felére.

A „Fekete bakancsosok rossz emléket ébresztenek egyesekben” - hangzik el gyakran magyartalan kifogásként. Nos, ezen a napon akkor a „beszarik” ne menjenek a város azon pontjára, ahol szerintük félniük kell (bizonyára a többségük, a frontról is ezért maradt távol).

A Becsület napi megemlékezéseken, még sohasem volt rendbontás. Ha volt is valamiféle „rendellenesség”,  azt éppen a liberálisok „útszéli” jelenlétükkel és obszcén bekiabálásaikkal gerjesztették – hiába! A fegyelmezett megemlékezést nem tudták egy esetben sem megzavarni.

Úgy vélem, a legfőbb elzárkózást a Kitörés hőseitől az okozza, hogy mindez a Szálasi szféra alatt történt. Csak azt felejtik el a ma történelmet hazudó szócsöveinek hozzátenni, hogy Szálasinak vajmi kevés köze volt az akkorra kialakult helyzethez. Nem a nyilasok bűne, hogy az orosz – amerikai - angolszászrepülők szétbombázták a fővárost (Hitler megkímélte az általa megszállt történelmi városokat ettől a barbárságtól). Nem Szálasi lépett be a háborúba, nem Szálasi kötött szövetséget a németekkel, nem Szálasi engedte be az országba a Német Hadsereget. Szálasi Ferenc kész helyzet elé volt állítva, amikor végveszélyben átvette az ország irányítását. A szovjetek, ekkor már Magyarország területén raboltak, öltek, gyilkoltak és erőszakolták meg a nők tízezreit. Nem volt és nem is lehetett más választása, mint megvédeni a vörös fertőtől az országot és ebben egy emberként állt mögötte a Magyar Honvédség és becsületbeli bajtársai: a Német Hadsereg.

Teljesen értelmetlen arról fecsegni, hogy ki kellett volna lépni a háborúból. Mit kaptunk volna akkor cserébe? A Szovjet vezetés nem ígért semmit! Nem bombázták volna le Budapestet?

Lehet, hogy nyertünk volna egy fővárost, de elveszítettük volna a becsületünket a világ előtt, örökre! Akkor talán nem 300 ezer nőt szégyenítnek meg az oroszok és tesznek testi – lelki nyomorékká, hanem 1 milliót. Nem csak három napig, esetleg három hónapig folyik a szabadrablás az országban. Nem csak 45 évig szolgálunk a vörösöknek, és a honi kommunista pribékeknek, hanem mindmáig. Azonban, nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy akkor a vörös horda végigsöpört volna egész Európán és a mai napig a kommunizmus igája alatt sínylődnénk, mert koránt sem biztos az, hogy akkor sikerült volna kiebrudalni őket a megszállt területekről.

S tudjuk már mit jelent az orosz jelenlét. Nyomort, nélkülözést (bár ezt az Európai Uniótól is megkaptuk). Börtönt és akasztófát. Kommunizmust és lelki, szellemi terrort (most ezt meg megkapjuk a liberalizmus képviselőitől és a meggyökeresedett bolsevik szemlélettől is).

Túl kellene már lenni a politikai „elitnek” a fékevesztett gyűlöletkeltésen – legalább egy napra -, ha másért nem, hát azért, hogy a hont védő hősökről végre már tisztességben, nyugalomban meglehessen emlékezni.

1956 hőseit évtizedeken át bűnözőnek és rendszerellenes elemnek tartották. Mára gyilkosaik utódai is „emlékeznek” hősi tetteikről.  A történelmi igazságtétel megköveteli, hogy Budapest védőiről, a Budai vár hőseiről, honvédjeiről, önfeláldozó civil lakósságáról is megemlékezhessenek azok, akik pártállástól függetlenül nemzetünk gyermekeinek tartják azokat, akik a hazának és népüknek tett esküjükhöz híven életüket adták egy szabad haza megteremtésének oltárán.

Egyelőre utópiának tűnik, hogy a Budai várban szobor álljon emlékezetükre, de reménykedjünk, nincs messze azaz idő, amikor fejet hajthatunk emlékművük előtt!

Isten segedelmével, úgy legyen! Kitartunk!

Budapest, 2012. február 8./Szálka   

FOLYTATÁS : 

Kitörés napja a Becsület napja 

Halálkatlan: Budapest

1945. február 11. – február 13.

Az 1945. február 11 - i KITÖRÉS – ről, már sokan, sokféleképpen írtak. Én, most a történelmi előzmények áttekintésével és az események utóéletével tárom az olvasók szeme elé a megtörtént eseményeket.

  Előzmények:

  Szovjetunió hordái 1944. szeptemberére elérték Magyarország határát. Mondhatni könnyedén jutottak idáig, hiszen előzőleg augusztus 23 – án a Románok elárulták szövetségeseiket, köztük hazánkat is. A magyar és német katonák önfeláldozóan harcoltak a többszörös túlerővel szemben.

  Eközben Horthy Miklós Kormányzó - erkölcstelen módon – a hazájukért vérüket ontó honvédek háta mögött a Magyar Királyság elpusztítására törő ellenséggel kívánt fegyverszünetet kötni, és harc nélkül beengedni az országba. Arra is hajlandóságot mutatott, hogy lefegyverezze szövetségeseit, és hadat üzenjen Németországnak.

   Azonban a többség nyomására a fentiekre nem került sor, győzött a józanész, és Szálasi Ferencet bízta meg ideiglenesen a miniszterelnöki teendőkkel, akit később 1944. november 11 – én Nemzetvezetőnek választott az országgyűlés. A hadsereg szinte egy emberként állt ki Szálasi és a további harc mellett.

A vörös horda az országot végigdúlva és rabolva, október végére ért Budapest alá. A német – magyar csapatok elszántak voltak mindenre. Tudták, ha itt nem állítják meg a vörös mételyt,akkor Európa nagy része hosszú időkre megfertőződik és a Szovjet elnyomás alá, kerül. 

   Budapest ostroma a II. Világháború leghosszabb és legnagyobb véráldozatot követelő várostroma volt. Az első szovjet támadás és a kitörés között 102 nap telt el. A győzelembe való hit, az élni akarás és a civil lakósság elszánt támogatása tette lehetővé ezt a hihetetlen kitartást!

    Sztálin 1944. október 29 – én kiadta a parancsot Budapest ostromára. Malinovszkij és Tolbuhin parancsnoksága alatt a 2. és 3. Ukrán front csapatai 1944. decemberére körbezárták a fővárost, és páratlan kegyetlenséggel saját alakulatainak sokszor értelmetlen feláldozásával, megkezdték az öldöklést. A többszörös túlerőben lévő vörös hiénák hiába tervezték november 7. – re, majd december negyedik hetére Budapest bevételét, ezt a vállvetve harcoló hős magyar és német katonák meghiusították.

   Az ostrom hevessége a Sztálingrádi ütközethez hasonlítható, de ott a civil lakósságot evakuálták, ellenben a itt nagyrészük hősökhöz méltóan részt vett a védelmi harcokban.

  Kiemelkedő bátorsággal küzdöttek a német katonák Pest védelmében August Schmidhuber tábornok és Helmut Dörner ezredes vezénylete alatt, valamint elszántságukról tettek tanúbizonyságot Baka Barnabás őrnagy rohamtüzér osztálya és nem utolsósorban a Vannay különítmény, Hungarista harccsoportok, nők, és gyermekek.

A védelmet kitűnően szervezte meg Karl – Pfeffer Wildenbruch  Obergruppenführer és Hindy Iván vezérezredes. A hét – nyolcszoros túlerővel támadó vörösök nyomására a védősereg száma jelentősen csökkent és ezért Pest területeit 1945. január 18 – án fel kellett adni, és Budára kellett összpontosítani a védelmi erőket.

   A németek által küldött felmentő hadműveletek, köztük a legjelentősebb IV. SS páncélos hadtest Herbert Otto Gille Oberstgruppenführer vezetésével, és Ney Károly Hungarista különítménye bevonásával sorozatos kudarcot vallottak. Bár mélyen behatoltak a vörös katlanba, de a páncélosok üzemanyaghiánya miatt vissza kellet vonulniuk.

   1945. február 10 – re élelmet már nemigen lehetett fellelni a védett várhegyen, vízellátásuk a minimálisra csökkent és a lőszerkészlet is jelentősen megcsappant. A körülzárt csapatok választhattak a megadás és a kitörés között. Ha megadják magukat, valószínű, harc nélkül kaszabolják őket, esetleg valahogy haza kerülnek, hiszen a vörösök elsősorban az „SS” katonákra fenték a fogukat. Ha kitörnek – a kimerült, éhező katonáknak -, egy nap alatt kell megtenniük azt a távolságot – minden nehézfegyverzet és fedezet nélkül, párszáz darab lőszerrel -, amit a vérengző támadóknak 50 nap alatt sikerült. De Ők a nehezebb, a katonai esküjükhöz méltó, kilátástalanabbat választották, mert nem tehették le a fegyvert egy olyan hatalom előtt melynél kegyetlenebb, brutálisabb még soha nem fordult elő a történelemben. Szigetvár hőseihez hasonlóan a megadás helyett, a hősi halált választották!

Kitörés: 1945. február 11.

    Megkezdődött a kitörésre való felkészülés. A védelemben kiemelkedően harcolóknak Sigmund Laudist kiosztotta a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét és több vitézi érmet, majd megrongálták a hátrahagyandó nehézfegyvereket, majd felszerelték magukat kézigránátokkal, amiből még elegendő mennyiség volt a birtokukban.

K arl Pfeffer – Wildenbruch elszánja magát a kitörésre és 17 óra 50 perckor az ostromzáron kívül állomásozóknak, rádióján jelenti:

 „Élelmiszerünket felhasználtuk, az utolsó töltényünk csőre töltve. Budapest védői választhatunk a kapituláció, vagy a harc nélküli lemészárlás közt. Az utólsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel együtt offenzív módon új harci, és ellátási bázist keresek. Február 11 – én sötétedés beálltával kitörök. Kérek felvételt Szomor – Máriahalom térségében”,

majd ugyan ezen a napon háromnegyed nyolckor kiadta a parancsot a kitörésre.

20.00 órakor megkezdődött a kitörés.   A 43 900 katonából 23 900 német (ebből 9 600 sebesült), 20 000 magyar (ebből 9 000 sebesült). A magyar Harcosok, hazafiak között ott voltak Vannay László – volt Rongyos Gárda egyik létrehozója – és többségében 15 – 18 éves önkéntesei, és a volt „rongyos bajtárs” Gyulai – Molnár Ferenc, valamint Prónay Pál Lajtabánság egyik kikiáltója és a Rongyos Gárda megalapítója, aki ekkor már 70 éves volt! A „Vannay légiót” Nyisztor Zoltán alezredes vezette. Vannay László a Kútvölgyben halt hősi halált. A Vannay különítmény és hungaristái voltak a legrugalmasabbak, és leghatékonyabbak, így Ők szenvedték el a legnagyobb veszteségeket. A közel 680 önkéntes fiatalból a kitörésre már csak 120 – an voltak az élők sorában.

   A tervek szerint három lépcsőben hajtották volna végre az akciót. Első lépcsőben a 13. páncélos hadosztály és a 8. SS hadosztály maradékai, másodszor a 22. SS lovashadosztály, a páncélgránátos hadosztály maradékai és a magyar egységek, és végül a járóképes sérültek, betegek. A főparancsnok a vezérkarral és 500 SS katonával az Ördögárkon keresztül próbálkozott a kitöréssel.

   A vörös pribékek azonban számítottak a kitörésre, sőt valószínű, hogy a hadművelet főbb irányvonalait elárulták. Háromöves védelmi gyűrű fogadta a kitörő hősöket, mely közel 30 – 40 km vastag volt és azt majdnem félmillió vörös fenevad alkotta. Egy a Széll Kálmán téren (ma: Moszkva! –tér), a házak tetején elhelyezett géppuskák iszonyatos tüzet nyitottak a nyugati irányba kitörőkre. Egy az Olasz fasoron (ma: Szilágyi Erzsébet fasor), ahol a Szent János kórháznál beásott T – 34 esek borzalmas vérfürdőt, rendeztek. A Délnyugati védelmi gyűrűn ehhez képest „könnyen” ment az áttörés, igaz erre nem volt tervezve kitörési útvonal, így arról – ha árulás történt -, erre nem is számíthattak a vérengző vörös fenevadak. Helmut Wolff alezredes miután látta az Olasz fasor veszélyeit, akkor vezette erre katonáit. Más csapatok a fogaskerekű vonalán próbáltak kijutni a bestiális ellenség pergőtüzéből, kevés sikerrel (ma, ezen a részen nagyon sok tömegsírral találhatunk).

    Az Ördögárokban haladó vezérkarnak is nehéz dolga volt, hiszen az árok vize megduzzadt a sok bepréselődött embertől és a szovjetek is erős tűz alatt tartották őket, így rákényszerültek az irányváltoztatásra. Végül Wildenbruchot egy budai villában ejtették fogságba a lövegekkel és páncéltörőkkel felszerelt vörösök, míg Hindy a várban esett fogságba. Bizonytalan a sorsa elesett, vagy a kilátástalan helyzetben öngyilkosságot követett el: Schmidhuber tábornok, August Zehender, és Rumohr hadosztályparancsnokok. Kútvölgy közelében elesett Vannay László önkéntes rohamzászlóalj parancsnok és Prónay Pál a legendás Rongyos Gárda egyik parancsnoka. Ursdau Lindena (mai Körszálló-nál kapcsolódott a harcokba) sérülten esett fogságba.

   A hatalmas veszteségek ellenére Buda határát február 12 – re, mintegy 16 000 fő érte el, akik kisebb csoportokban próbálták elérni a frontvonalat. Rendkívüli nehéz volt átverekedniük magukat a megerősített szovjet csapatokon, sőt a Budapestet ostromlók is megfordultak és üldözőbe vették Őket. A földön a T – 34 páncélosokkal és az üldözőikkel, a légtérben rájuk vadászó csatarepülőkkel is kellet megvívniuk.

   1945. február 13 – án még mindig heves harcok folytak a Budai hegyekben. Végül a Zsámbék – Mány környékén húzódó német – magyar vonalakat csak 740 német és 45 magyar katona érte el.       

     A kitörés során kb. 40 000 – 43 000 ezer katona, önkéntes, nő és gyermek halt hősi halált.

   A súlyos sebesültek és néhányezer ember el sem indult és szépszámmal akadtak olyanok is, akikhez a kitörési parancs nem is jutott el. Mindezekkel együtt a vörös horda összesen 20 000* foglyot ejtett a harcok során. 

   Budapest védelmében és a kitörésben az alábbi alakulatok vettek részt:Magyar Királyi Honvédség, Wermacht, Waffen SS, Magyar Királyi Csendőrség, Hungarista csoportok, Nyilas pártszolgálatosok, különböző önkéntes riadózászlóaljak és nem utolsósorban fegyveres civilek.

  Utóélet:

   A harcokban elesett Budapesten őrjöngtek a „győztesek”. Elkezdődött a féktelen szabadrablás. Vandál módon erőszakolták meg a lányokat, asszonyokat, és fosztották ki az elgyötört éhező lakósságot. Törtek, zúztak, raboltak fosztogattak és gyilkoltak. A hadikórházakban magatehetetlenül fekvő betegeket, sebesülteket brutális kegyetlenséggel gyilkolták le. A Budavári Palotában lévő hadikórházat felgyújtották, az alagútban lévő hadikórház betegeit pedig elevenen, lángszóróval égették el, vagy egyszerűen benzineshordót gurítottak közéjük és kézigránáttal felrobbantották azt! Volt arra is példa, hogy a sebesülteket lánctalpasokkal taposták halálra. Villamoskalauzokat, postásokat mészároltak le, mert nyilasoknak nézték őket. Minden nőt legyen az gyermek, vagy idős néni megerőszakoltak, testi – lelki nyomorékká tettek!

Hindy Iván erről így alkotta meg véleményét: „ A kommunizmus az én szememben és elképzelésemben csak a rablást, a gyilkosságot és mindenek előtt a teljes vallástalanságot és ezen túlmenően az erkölcsi fertőt jelentette.”

És a Szabadság téren még mindig áll a „Szovjet Hősi emlékmű” csúcsán a vörös csillaggal. E bestiális kegyetlenség tudatában egyesek, még mindig „felszabadulásnak” nevezik és ünneplik Budapest elestét! A judeo – bolsevista vezetők a mai napig rendőrökkel védik a gyalázat és meggyaláztatás obeliszkjét.

   1997. februárjában 52 évvel az események után emlékezett meg erről a becses napról nyilvánosan, először a Magyar Nemzeti Arcvonal, megrendezve a Becsület napja emlékmenetet. Pár év tiltás után 2003 -ban a Vér és Becsület, majd betiltása után a Pax Hungarica mozgalom vette át a megemlékezés „vándorbotját”.

   A kitörés napja mára már a „Becsület napja”, az önfeláldozás szimbóluma azoknak az embereknek a szemében, akik még hisznek egy szebb, boldogabb, erkölcsösebb világban és a Magyar Nemzet feltámadásában!

* A vártnál hosszabb ideig tartó harcokra a Szovjet vezetés, magyarázatot várt a vörös sakálok irányítóitól. „Nagy létszámú védősereg” – gel történő kifogás miatt sok hadifoglyot követeltek, ezért mindenkit összeszedtek, aki élt és mozgott. Civilt, öreget, nyomorékot csak a darabszámot nézték! Így alakult ki a 20 000 hadifogoly!

Kitartunk!

2009. január 22.Vándor/Szál – ka (TeoR)

 Fel